A tudatalatti és disszociáció fogalmának kialakításában kulcsszerepet játszott Pierre Janet [ejtsd Pierr Zsánénak] (1859 -1947) francia filozófus és pszichológus, aki Freud kortársa volt, közös tanáruk pedig Jean-Martin Charcot volt. Janet szerint a tudatosság szenzoros tapasztalatok és gondolatok, „amelyekről élénk tapasztalataink vannak, és amelyekre aktuálisan figyelmünket fókuszáljuk.”* Ezek az információk és gondolatok egy halmazt képeznek, mely képes összezsugorodni, kitágulni vagy épp kiesnek belőle dolgok. Gondoljunk csak arra, hogy ha tudatosan nem figyelünk oda, akkor nem érezzük a ruhát a bőrünkön. Ám ha figyelmünket arra összpontosítjuk, hogy milyen érzés, ahogy hozzánk bőrünkhöz ér, máris el tudjuk mondani. Vagy sokszor annyira belefeledkeznek a gyerekek a játékba, hogy egyszerűen nem érzik, hogy wc-re kellene menniük, aztán meg rohannak… Elménk a bennünk keletkező érzetek nagy részét felesleges zajként értékeli, és információ-gazdálkodási okokból csak azokra figyel oda, amelyeket fontosnak talál. Volt már velünk is olyan, hogy csak később vettük észre, hogy egy kis seb van a kezünkön pl. kertészkedés vagy sportolás után. után. Ám vannak estek, amikor épp nem képes az agy a rá zúduló töméntelen információt kiszűrni, és ez okoz nagy felfordulást és óriási életminőség romlást a zavarban szenvedőknél – lsd. figyelemzavar, ami a manapság már széles körben ismert ADHD egyik vezető tünete.
De visszakanyarodva Janethoz, ő azt állította, hogy „a figyelmen kívül hagyott észleletek nemcsak átmenetileg, hanem teljes mértékben és véglegesen tudattalanná válnak. … Janet olyan rejtekhelyként írta le a tudatalattit, ahol minden megtalálható, amit az ember valaha megtanult vagy megtapasztalt.” Szerinte a tudatos és tudattalan információk külön tárolódnak, sőt van, hogy a két terület egymás számára hozzáférhetetlen. Janet ezt a hipnózis módszerével támasztotta alá. Mi is láttunk már ilyen bemutatókat, amikor „öntudatlan” állapotban teljesen másként viselkedik valaki, mint abból „felébresztve” tudatos állapotban.
Janet forradalmi elmélete ezen a ponton is tovább lépett és azt állította, hogy létrejöhet hasadás vagy leválasztás (tehát információk szeparálódhatnak el egymástól, később hozzáférhetetlen módon) jöhet létre az elme egyes részterületei között is. „Az emlékek és az érzések az elme egymástól elzárt bugyraiban egyidejűleg jelen lehetnek, akár anélkül is, hogy tudnának egymás létezéséről. Ezt a jelenséget Janet disszociációnak nevezte.” Tehát amikor az érzések, gondolatok vagy emlékek lehasadnak egymásról, az a disszociáció, mely valamilyen trauma következtében alakul így. „Egy lelki megrázkódtatása miatt süllyednek mélyre tudattalanunk titkai és válnak tudatosan hozzáférhetetlenné.” Ha egy hétköznapi példával szeretnénk élni, akkor volt már olyan, hogy valakivel kapcsolatban érezted, hogy nincs minden rendben? Sok kis jel mutatott arra, hogy ő nem is olyan, mint amilyennek mutatja/mutatni szeretné magát. Aztán egyszer csak kirobban és összeveszik veled vagy egyszerűen eltűnik az életedből. Nem érted, mi történt?! Pedig, ha végig gondolod, végig ott voltak a kis jelek, amiknek nem tulajdonítottál jelentőséget: másoktól visszahallott megjegyzések, furcsa reakciók, amikor nem vette fel a telefont vagy nem írt vissza napokig stb. De a nyugtalanító jeleket a tudatalattiba űzted, mert hinni akartál abban az emberben (legyen az társ, barát vagy üzletkötő, bárki az életedben, akiben végül csalódtál). Néha mi is disszociálunk: elrejtjük magunk elől is a nemkívánatos gondolatokat. Ha stresszhelyzetbe kerülünk, akkor is időlegesen kikapcsolhatjuk elménket (szűkítjük figyelmünket, koncentrálunk) annak érdekében, hogy hatékonyak maradhassunk. Ha unatkozunk vagy rutin tevékenységet végzünk (főzünk, futunk, füvet vágunk, utazunk a buszon vagy néhányan akkor is, ha dolgozunk ? ), álmodozásba merülhetünk. Ezek a disszociáció enyhe, hétköznapi formái. A tudat egyik része ilyenkor is leválik a másikról. A disszociáció szélsőségesebb példája a többszörös személyiség.
Sigmund Freud is Charcot tanítványa volt, (aki pedig Janet-val kutatott), ám őt inkább a hipnózis alkalmazása fogta meg, ezen keresztül vizsgálta a tudat és tudattalan kapcsolatát. Egy ideig közösen dolgozott ezen a témán osztrák kollégájával, a fiziológus Josef Breuerrel. Freud és Breuer új kezelési módszert dolgoztak ki: hipnózis alatt folytatott beszélgetést. Szerintük a páciensek az elutasított gondolatot, emléket olyan erősen űzték a tudattalanjukba, hogy a későbbiekben nem is tudtak létezésükről, csak hipnózis során lehetett őket újra előhívni. Feltételezték továbbá, hogy egy pszichés megrázkódtatás a testben is valamiféle izgalmi állapotot indukál, amely levezetés híján fizikai tüneteket okozhat. Ezek a tünetek néha szimbolikusak voltak, néha a múltbéli fájdalmas eseményhez kötődtek. Munkájuk során felfedezték, hogy ha hipnózis alatt folytatott beszélgetés során „ ha a tüneteket kiváltó esemény átlépte a tudatosság küszöbét, akkor az elvezethetett a katarzishoz.” Bár később Freud eltávolodott ezektől a feltételezésektől, a konverziós zavar elnevezés az ő elméletükből származik. Konverziós zavar fogalma szerint „a lelki feszültség testi tünetekké alakul” és e fogalom ma is a pszichoszomatikus tünetek egy csoportjának neurológiai megfelelőjeként használatos.
Elménk állandóan szelektál. Képzeljük el, nem is tudnánk semmire sem figyelni, ha állandóan érzékelnénk a légzésünket, a pulzusunk változását, a ruha érzését a bőrünkön, a szellőt, a szomjúságot, a másik illatát, az elhaladó autó zaját vagy a repülő légy hangját…. és így tovább, közben pedig figyelni kéne a munkánkra, ami mi is volt? Agyunknak folyamatosan szelektálnia kell a környezetből és testünkből jövő információkat és ami nem lényeges, azt figyelmen kívül hagyja – a tudat számára nem elérhető információként tárolja. Chabris és Simons 2004-ben pszichológiai Ig Nobel-díjat kaptak (ez a legnevesebb tudományos kitüntetés komolytalanabb változatát azok a kutatók érdemelhetik ki, akik eredményei egyszerre késztetnek nevetésre és gondolkodásra is) a Gorillák közöttünk: hosszantartó figyelmetlenségből adódó vakság a dinamikus eseményekre című munkájukért. Chabris és Simons önkénteseket kértek fel, számolják meg egy videofelvételen, hogy egy csapat ember hányszor passzol át egymásnak egy kosárlabdát. Volt fekete és fehér pólós csapat. A videón mind a két csapat egyszerre passzolta csapattagjainak saját labdáját, miközben mozogtak is. Az alanyok figyelték az egyik csapat labdapasszait és számolták a kísérlet alatt. A videó végén megkérdezték az alanyokat, hogy hány passz volt. Ha érdekel, a videót itt találod: http://indavideo.hu/video/A_lathatatlan_gorilla
Majd a válaszok után megkérdezték (és ha te is megnézted, neked is szól a kérdés), látták-a a gorillát a felételen? Furcsa mód a többség nem vette észre, sőt újra nézve alig hitték el, hogy ez ugyanaz a felvétel. Pedig jól láthatóan egy gorillajelmezbe öltöztetett hölgy besétál a passzolók köz, integet, majd távozik.
Ám agyunk nem csak elrejteni tud emlékeket, érzeteket, de pont ilyen jól képes reprodukálni is! Gondolj csak arra, ha a fejtetűről esik szó (gyerekes szülőként ez azért nem elképzelhetetlen téma). Hányan vagyunk, akik ha ezt hallják vagy akár a kiskedvencek bolháit emlegetik, elkezdünk vakarózni, még ha biztos is, hogy nincs rajtunk fejtetű vagy élősködő. Ismerős? Te is a fejedhez nyúlsz? ?
*Az idézetek forrása és az írást inspirálta: Suzanne O’Sullivan: rejtélyes betegségek c. könyve, HVG Kiadó, 2017
Az írás szakmai lektora: Vasas Éva pszichológus